Cork Írország második és az Ír-sziget harmadik legnagyobb városa Dublin és Belfast után. A Lee folyó torkolatában található kis sziget legkorábbi emléke a Szent Finbarr által a 6. században alapított kolostor. A vallásos központ köré pezsgő életű település nőtt, amelyet többszöri fosztogatás után 917-ben szálltak meg a vikingek, majd - Dublinhoz hasonlóan - bekapcsolták az északi kereskedelmi hálózat vérkeringésébe.

Hogy a viking hódítás mennyire nem csak féktelen fosztogatásokból, mészárlásokból és kolostorok felgyújtásából állt, arra az ír város nagyszerű példa: a vikingek hosszú hajóik fadeszkáit újrafelhasználva kikötőt építettek, mocsarakat "csapoltak", bort importáltak Franciaországból és bőrt szállítottak a kontinentális Európába. Erre utalnak a South Main Street déli részén található két legkorábbi viking kori lelőhely emlékei, amiket jó egy évtizede tártak fel ír régészek.

A South Main Street 36-39. és a 40-48. szám alatti területek a középkori Cork városfalának egyik kapujához közel, a South Gate Bridge mellett találhatók. A régészeti terepmunka során egy 8 méterszer 5 méteres, derékszögű, 1050-re datált lakóház maradványait sikerült feltárni, amely a legkorábbi viking kori épület a sziget területén. A régészek ezenkívül egy fonott és egy sárral tapasztott falat, ajtófélfát, egy viking hajóorrt, egy díszes fésűtöredéket, fémtárgyakat, érméket, egy bronztűt, bőrcipőt, halmaradványokat és macskakoponyákat is találtak az épületromok között - olvasható a 2003-2005 között folyó régészeti feltárásokról szóló, múlt héten közzétett beszámolóban.

Az egyik legjelentősebb felfedezés a ma már a középkori városfalon belül található, 11 méter hosszú, fából készült viking kori kikötő, amit a legjelentősebb felfedezésnek tartanak a dublini Wood Quay után. A területen talált kézműves termékek arról árulkodnak, hogy Cork viking telepesei bort importáltak Franciaországból, amit a Lee folyón felhajózva hoztak a szigetre. Az északi hajósnép nem riadt vissza azoktól az akadályoktól, amelyek az állandó letelepedésre nem túl alkalmas mocsaras részek jelentettek: agyaggal egyengették ki a földet, amit fadeszkákkal stabilizáltak a további építkezésekhez.

Úgy tűnik a Brit szigetekre sok viking nő jutott el hódítóként.  Számos sírban találtak női csontvázat illetve ruhákat. 

Ezt boncolgatja az alábbi  cikk is.

A vikingek 900 körül hódították meg Anglia keleti felét, miután a nyolcszázas években két nagyobb inváziót is vezettek a szigetország területére. A hódítók később megalapították a saját középkori királyságukat is, Danelagh néven – olvasható az Angolszász Krónikákban.

„Van néhány régészeti bizonyítékunk arra nézve, hogy nőket temettek ide – például ovális alakú melltűk árulkodnak erről –, de az ilyen jellegű leletek száma elenyésző. Nehéz datálni a modern populációk DNS-mintáit, a hely- és személyneveket, mivel ugyan bizonyos időszakokban nők is vándoroltak Angliába, de jóval kisebb számban, mint a férfiak” – írja tanulmányában Shane McLeod, a Nyugat-Ausztráliai Egyetem munkatársa.

Mostanában azonban egyre több női viking sír kerül elő Nagy-Britannia keleti részéről – jegyzi meg McLeod. „Az északi stílusú ékszerek gyakori előfordulása az elmúlt két évtizedből azt jelzi, hogy nagyobb számban érkezhettek a szebbik nem képviselői a szigetre. S valóban, egyre több női ruházati kellék kerül elő, mint férfi” – folytatódik a tanulmány.

A kutatás tizennégy viking sír megvizsgálására terjedt ki; ebből hat nőé, hét férfié volt, egyet még nem tudtak meghatározni – a háborús időkben történt temetkezés gyakorta vezeti félre a kutatókat a viking hódítók nemének meghatározásában. „Ezek az eredmények arra figyelmeztetnek bennünket, hogy téves az a nézet, amely szerint a bevándorlók többségében férfiak lettek volna” – olvasható a tanulmányban.

A nők sokkal nagyobb számban kísérhették el a férfiakat a hódításkor, mint azt korábban feltételezték – jutott a konklúzióra McLeod, aki 30-50 százalékra teszi a gyengébbik nem arányát.

múlt.kor

Hét évvel ezelőtt (2002-ben - a szerk.) számoltunk be róla, hogy végképp kettészakadt a tudóstársadalom a híres-hírhedt viking-térkép kapcsán. Az akkori vizsgálatok arra utaltak, hogy a partvonalak meghúzásához használt tinta a huszadik századból való. Az ellentábor ezzel szemben a pergamen korával érvel, amely minden kétséget kizáróan valóban a 15. század közepén készült. A "hamisítás-pártiak" szerint azonban a pergamen kora lényegtelen, ha a rajzolat a múlt században készült. A "hívők" viszont tagadják a tinta-analízis hitelességét.

A híres "Viking-térképen" jól kivehetőek Európa, Észak-Afrika, Grönland és Amerika északi partjai. A térkép felirata is arra utal, hogy a vikingek jártak Észak-Amerikában: "Vinland szigete. Felfedezte Bjarni és Lief." Ha a térkép valóban eredeti, akkor amellett, hogy a legrégebbi Amerika-térkép, Leif Ericsson útjának hiteles dokumentuma is. Leif Ericsson a feltevések szerint a tízedik században bejárta a mai Labrador és Újfundland partvidékét.

A térkép 1957-ben bukkant fel először, amikor a Yale Egyetem - hatalmas szenzáció közepette - 1 millió dollárért vásárolta meg. A hatás nem maradt el, hiszen akkor még forradalmian új elképzelésnek számított, hogy a vikingek már Kolumbusz előtt jártak Amerika földjén. Az elképzelést azóta régészeti felfedezések is megerősítették.

A legfőbb érv a térkép hitelessége ellen a felületéről származó kristályok analízise adta 1974-ben. A kristályok egy titán-vegyületet (titán-dioxidot vagy anatázt) tartalmaztak; az anatáz jellegzetes alkotóeleme egy fehér festékanyagnak, amelyet azonban csak 1923-ban fedeztek fel. A "hívőknek" az 1985-ös év kecsegtetett újabb reményekkel: röntgennel kimutatták, hogy a pergamen - akárcsak más középkori dokumentumok - csupán nyomokban tartalmaz titánt, s elképzelhető, hogy a titán csak később került a pergamenre - az évszázadok alatti használattal, piszokkal, fogdosással.

Mindeközben Garman Harbottle, a karbon-datálás szakembere, (Brookhaven Nemzeti Laboratórium) a térkép keletkezési idejét 1423 és 1445 közé tette. Ráadásul ez a dátum megegyezik a történészek által korábban megállapított időszakkal. "Ez természetesen még nem bizonyítja maradéktalanul a térkép eredetiségét, de mindenesetre magasra tettük a mércét azoknak, akik az ellenkezőjét akarják bizonyítani."

Rene Larsen, a Dán Királyi Szépművészeti Akadémia restaurátora szerint az elmúlt öt évben az összes lehetséges módszerrel megvizsgálták a térképet, amelyek annak eredetiségét bizonyították. A szakemberek a már említett tinta anyagvizsgálata mellett a pergamen korát, de még az írásstílus lehetséges idejét is meghatározták. Szerintük a titán-vegyülettel kapcsolatos vádak közül egy sem volt igaz, hiszen a középkorban több térképet is készítettek ezek alkalmazásával.

A Vinland-térképről így minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy bár azt nem a vikingek készítették, az európaiak már Kolumbusz utazása előtt legalább egy fél évszázaddal biztosak voltak az új kontinens létezésében és helyében.

Múlt-kor

"Az emberei odakinn lakomára sütötték a lepényeket, és egész ökröket húztak nyársra. Mézes alma, hagymás kecsketejben főzött halleves, disznóhús, lencse: igazi, jó északi ételeket szolgáltak fel aznap az izzasztó serklandi éjszakában, a kövér gyertyák sűrű füstjében úszó sátorban."
olvasható Robert Low: Az ordas tenger c. regényében

De mit is ettek a vikingek?

A vikingeknél ritka volt az élelmiszerhiány. Amikor a föld nem termett jól, az erdő akkor is ellátta táplálékkal őket. Főleg madarakra, nyúlra és szarvasra vadásztak. Étkezés terén nem sok különbség volt gazdag és szegény között. Alapvetően ugyanazt ették, a gazdagok esetleg többet és változatosabban. Étrendjük legfontosabb alkotóeleme a hús (Jávorszarvast, rőtvadat és rénszarvast tenyésztettek is. Emellett ettek sirályhúst és tojást is, alkalomadtán.) volt és a hal (Hering, foltos tőkehal, pisztráng, fekete tőkehal, sütve és füstölve, valamint halolajat is használtak.). Emellett zöldségféléket: káposztát, babot, fokhagymát és borsót fogyasztottak, leginkább főve vagy párolva. Az étkezéshez csak kést használtak. Leggyakoribb italuk az árpasör volt, a gazdagabbaknak bor, melyet Németföldről, Itáliából és Franciaország területéről vásároltak fel. Többféle állatot tartottak: juhot, sertést, ludat, szarvast, lovat, baromfit, marhát. Húsukért és nyersanyagukért. Jellemzően "viking állat" volt a hosszúszarvú marha, amely szívóssága és rideg tartásra alkalmassága miatt vált kedveltté a vikingek közt. Ezt a marhafajtát földművelésre is használták. Télen egy mustra alkalmával több állatot is leöltek, majd a húsukat sózással tartósították. A sózás a következőképpen zajlott: nagy lapos serpenyőkben tengervizet forraltak, majd a fennmaradó sóban pácolták a húst több napig, ezt követően a kész hús felakasztva tárolták. Több juhfajtát is kitenyésztettek, amelyek szintén jól bírták a zord körülményeket és a nehéz terepet: hebridai fekete és a man-szigeteki loghton fajták maguktól hullatták el a gyapjukat. (Ma már szinte nincs is ilyen!) Húsuk és gyapjuk mellett, a szarvukat is felhasználták, ivókürt készítésére. A szarvasfajtákat csordákban tenyésztették az erdőkben, ezekből ruhákat, takarókat, az agancsokból pedig szerszámokat, fésűket és dísztárgyakat készítettek.

Az alábbi cikk azt fejti ki hogan maradtak  életben az izlandi vikingek és miér nem sikerült ez a Grönlandot meghódítóknak.

A Skandináv félsziget sokáig Isten háta mögötti vidéknek számított, ide nem jutottak el a római kereskedők sem, mint a germánokhoz. Töredezett tengerpartja kedvezett a hajózásnak, Európába luxuscikknek számító prémet, fókabőrt, méhviaszt szállítottak. Kr.u. 600 k. ismerték meg a mediterrán eredetű vitorlát, ami egy új hajótípus kifejlesztéséhez vezetett.

Ekkortájt kezdett az éghajlat is melegebbé válni, több lett az élelem, megnőtt a népesség. A Skandináv félszigetnek csupán 3%-a művelhető, így elkezdődött a túlnépesedés miatt a vikingek kirajzása a távolabbi szigetekre, és 793. egy észak-angliai kolostor kirablásával elindultak a zsákmányszerző hadjárataik. A sikerek láncreakciót indítottak el, pár éven belül fél Európa megismerkedett a vikingek fürge hajóival és félelmetes fegyvereivel

Svédországból induló kereskedők (varég) jutottak el a Volga forrásvidékéig, és alapították meg a kijevi államot. A Dán-félsziget vikingjei Ny-ra indultak, új államokat hoztak létre Kelet-Angliában és ÉNY-Franciaországban (Normandia), a Gibraltáron át behajóztak a Földközi –tengerre, és kifosztották Itália városait is. Az enyhe éghajlat lehetővé tette az Atlanti-óceánon való terjeszkedést, így fedezték fel Izlandot (870), letelepedtek Grönlandon (980), és megalapították az amerikai Vinlandot (1000). Az utolsó viking rajtaütést 1066. a normandiai Hódító Vilmos hajtotta végre Hastingsnél, megalapítva a normann uralmat Angliában.

Az észak-atlanti szigetekre betelepült vikingek magukkal hozták az óhaza „kulturális tőkéjét”: munkamódszereiket, hitrendszerüket, társadalmi szervezettségüket. Állattartással (szarvasmarha, disznó, ló, kecske, juh) és vadászattal foglalkoztak elsősorban, a hidegtűrő árpát, komlót(sör), lent (kötelek), zöldségféléket termesztették. Izlandon és Grönlandon nem alakítottak ki államot, a vezetés a hajókkal és állatokkal rendelkező katonai arisztokrácia kezében maradt. 1000 körül felvették a kereszténységet, miután szomszédjaik nem voltak hajlandóak az „istentelenekkel” üzletelni.

Az izlandiak sorsát kedvezően befolyásolta, hogy földjükön előttük senki sem élt, és elég közel voltak Norvégiához és Angliához, hogy intenzív kereskedelmet tudjanak folytatni. A gazdaság motorja a középkortól kezdve a szárított tőkehal exportja volt. Földjük viszont kedvezőtlen volt az élelemtermelés szempontjából.

Kezdetben az alacsonyabban fekvő részeken a Golf-áram annyira enyhítette a hideget, hogy az egyébként termékeny földön(vulkanikus talaj) beérett az árpa, a tavakban és a folyókban nyüzsgött a hal. Később nehezítette a telepesek életét a középkor második felében beköszöntő általános lehűlés, fel kellett hagyniuk a földműveléssel. A vulkánkitörések (a szigeten 140 vulkán van, egy-két évtizedenként vulkánkitörésre is számítani lehet) következménye is tragikus volt, a hamu megmérgezte az állati takarmányt. Izland történetében ilyenkor éhínség lépett fel (1783. a népesség egyötöde halt éhen).

A legnagyobb hátrányt a törékeny környezet jelentette. Izlandot négy fő alkotóelem alakítja: a vulkán, a jég , a víz és a szél. Izland északi partja érinti a sarkkört, a sziget nagy részét jég fedi. A betelepülők eleinte ugyanazt az állattartó életmódot folytatták, amit otthonról hoztak, csak nem tudtak a talaj sérülékenységéről. Izland talaja vulkáni hamurétegekből áll, amit a növényzet kötött meg. Amint a juhok lelegelték azt, a hamut a szél ugyanúgy elfújta, ahogy odafújta, vagy lemosták a bővízű áradások.


A viking telepesek pár évtized alatt kiirtották a sziget negyedét borító erdőt, a hegyoldalak talaja elindult a tengerbe. Ma a sziget 1 %-át borítja erdő. Amikor rájöttek, hogy baj van, elég bölcsek voltak ahhoz, hogy életmódjukat megreformálják. Felhagytak a növényzetet pusztító disznók és juhok tartásával, közös döntéssel kijelölték, hogy melyik legelőt mikor, hány állat tartására használják.


Ma Izland lakóinak száma 300 000 k.van. Fő kiviteli cikkük ma is a hal. Ügyesen használják a geotermikus és a vízi energiát: hőforrásokkal (gejzír) fűtik a házakat a fővárosban, Reykjavikban.

A grönlandi kolóniát az Izlandról gyilkosság miatt száműzött Vörös Erik hozta létre 980. mintegy 400 telepessel. Nagy álmát,a Ny fele való továbbhajózást már Vörös Erik fiai valósították meg 1000-ben, ezzel felfedezték Amerikát. Állandó telepet is létrehoztak, de a sagák (népi elbeszélések) szerint a túl népes bennszülött indián lakossággal szemben kevesen voltak.

A Grönlandra érkezőket több kedvező körülmény segítette: pásztorkodásra alkalmas, addig megműveletlen föld, az év egy részében jégmentes vízi út Európába, ahova rozmáragyarakat (az elefántcsontot pótolta ), fókabőrt, és jegesmedve bundát szállítottak.

Eltűnésüket a 15. században a lehüléssel megváltozott természeti feltételek és az eszkimók terjeszkedése siettette. Ezekről nem tehettek, arról viszont igen, ahogy környezetük leromlását maguk is előidézték, amely végül is a pusztulásukhoz vezetett. Érkezésükkor a vikingek mindjárt egy csomó fás, bokros területet felégettek, hogy helyükön legelőket hozzanak létre. A növényzet nem tudott regenerálódni, mert az állatok lelegelték vagy letaposták az új hajtásokat. Az erdőírtások további talajerózióhoz vezettek, egész völgyek vesztették el növénytakarójukat. A grönlandi telepesek másik tévedése az volt, hogy képtelenek voltak az őslakos eszkimókkal szót érteni, tőlük tanulni. Például a tűzifát pótolhatták volna bálnazsírral, ami az eszkimóknál jól bevált, ők világításra is azt használták.

A fahiány miatt nem tudtak vasszerszámokat készíteni (a faszén előállítása rengeteg fát felemészt), hajóikat pótolni. A fák eltűnése után házaikat gyeptéglával fedték, ami újabb legelőterületeket tett tönkre. Miközben az előnytelenebb helyen fekvő farmok elszegényedtek, a gazdagabb családok luxuscikkeket hoztak be. Azt már csak találgatni lehet, hogy a grönlandiak miért nem fogyasztottak halat, ami megmentette volna őket az éhínségtől. Az eszkimók támadásai már egy pusztuló társadalom eltűnését segítették. Grönland lakosainak száma ma 57 000, 88 %-a őslakos eszkimó.

Forrás: Jared Diamond: Összeomlás, Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez, Typotex K. , 2009

Egy kedves Molyos ismerősöm (Arianrhod) cikk fordítását teszem közzé. Érdekes dolgokat tudhatunk meg belőle a vikingek korának boszorkányairól.

A völvákról

A Viking társadalmakban a “völva” idősebb nő, aki felszabadította magát az erős családi kötöttségekből, amelyek általában a nőket körülbástyázták az ősi északi klántársadalomban. Beutazta a vidéket, általában egy csapat fiatal követővel együtt, és válsághelyzetben hívatták. Hatalmas tekintélye volt, és jól megkérte az árát a szolgáltatásainak. Ráadásul rengeteg arisztokrata Viking nő akarta Freyját szolgálni, és képviselni őt Midgardban. Viking hadurakhoz mentek férjhez, akiknek Odin volt a példaképük, és hatalmas csarnokokban laktak, amelyek a Valhalla földi másai voltak. Ezekben a csarnokokban rituális fogásokból, ételekből álló ragyogó lakomákat tartottak, és a vendég törzsfőket, klánfőnököket "einherjar”ként kezelték, ők azok az elesett harcosok, akik bátran küzdöttek, és akiknek az italt a Valkűrök szolgálják fel. De az úrnő kötelezettsége nemcsak a mead, a mézsör felszolgálása a látogatók számára, elvárták, hogy a harcokban is részt vállaljanak, mágikus manipulációkkal, melyeket a szövőeszközeikkel követtek el, miközben a férjeik a csatában tevékenykedtek. A tudósok manapság már nem feltételezik, hogy ezek a nők tehetetlenül várakoztak otthonukban, és mágikus cselekményeikre találtak is bizonyítékokat mind ásatási leletek közt, mind ősi északi írott forrásokban, mint például a Darraðarljóð.
Nehéz határvonalat húzni az arisztokrata úrnő és a vándorló völva közé, de az óészaki források úgy mutatják be a völvát, mint aki inkább hivatásos, és birtokról birtokra járva árulja spirituális szolgáltatásait. A völvának nagyobb tekintélye volt, mint az arisztokrata úrnőnek, de mindketten voltaképpen teljesen a hadúr jóindulatától függtek, akit szolgáltak. Amikor csatlakoztak egy hadúrhoz, a tekintélyük a személyes hozzáértésükönn és hitelességükön múlt.
A “Flateyjarbók”-ban, a Norna-Gests þáttr vége felé, Norna-Gest azt állítja, hogy "spákonur beutazta a környéket, és jósolt az embereknek.” 

A “Vörös Erik Saga” elbeszéli, hogy 1000. körül éhínség volt Görnlandon. Hogy felkészülhessenek a jövőre, hívatták Þórbjörgr lítilvölvát (kisvölvát). Érkezése előtt az egész háztartást kitakarították és rendberakták. A trónt, amin általában a ház ura és úrnője foglalt helyet, párnákkal díszítették. A völva este érkezett, földig érő kék vagy fekete köntösben, mely ékkövekkel volt kirakva egészen a szegélyéig. A kezében egy pálcát tartott, egy stilizált guzsalyt (seiðstafr), amelyet sárgarézzel borítottak, és a csúcsát drágakövekkel díszítették. Az Örvar-Odd's Saga szerint a seiðkona is kék vagy fekete köntöst visel, és egy guzsalyt hordoz, (egy pálcát, amelynek a közhiedelem szerint megvan az a hatalma, hogy feledékenységet, felejtést lehet vele okozni, ha valakinek az arcát háromszor megérintik vele.). A köpeny színe talán kevésbé fontos elem, mindössze a seiðkona különbözőségét, másságát hivatott jelképezni.
A “Vörös Erik Saga” továbbá elmeséli, hogy a völva a nyaka körül egy üveggyöngyökből álló láncot viselt, a fején pedig fekete bárányszőr fejfedőt hordott, melyet fehér macskabőrrel szegtek be. A derekán egy övet viselt (a szótár szerint az amadou, amiből az öv készült, taplót jelent, de amiben én nem vagyok biztos, hogy itt ezt jelenti, mert még nem hallottam taplóból készült övről, de nem találtam mást jelentést.), arról egy zacskó lógott, amiben azokat az eszközöket tárolta, amiket a szertartások során használt. A lábán borjúbőrből varrt cipőt viselt, a fűzők vége sárgaréz gombokkal volt megerősítve, a kezén pedig macskabőr kesztyű., amely fehér volt, és belül prémes. 
Amikor a völva a csarnokba lépett, az egész háznép tisztelettel köszöntötte, majd a trónushoz vezették, ahol cask a számára készített ételekkel vendégelték meg. Porridge-ot kapott (ez zabkása) kecsketejjel készítve, valamint egy olyan ételt, amely a háztartásban tenyésztett állatok szívéből készült (minden fajta állatból, amely megtalálható volt). Sárgarézkanállal ette az ételt, és egy olyan késsel, amelynek a hegye le volt törve.
Az érkezése éjjelén a völva a farmon aludt, a következő nap volt fenntartva a táncára. Annak érdekében, hogy eltáncolhassa a seiðr-et, speciális kellékekre volt szüksége. Először is egy külön erre a célra készített emelt színpadon foglalt helyet, melyet fiatal nők ültek körül. A lányok különleges dalt énekeltek, mellyel megidézték az erőket, amelyekkel a völva kommunikálni szándékozott. A szeánsz sikeres volt, mert a völva sikeresen a távoli jövőbe látott, és az éhínséget elhárította.
A prózai Edda előszavában, amely a völvával kapcsolatos, Thor felesége, Sif származását részletezi, amely szerint Sif egy “spákona”. Snorri azonosítja Sifet ezen az alapon a Sybillával, a jövőbelátó jósnővel.

Minden évben több ezer skót gyűlik össze a Shetland-szigeteken található Lerwickben, hogy megemlékezzenek, a térség viking örökségéről. Minden évben résztvevők és nézők ezrei jelennek meg a látványos Viking Tűz-fesztiválon. Az egész napon át tartó ünnepség során a helyiek viking ruhát és fényesen csillogó szárnyas sisakok öltenek magukra. Fejszékkel és pajzsokkal felszerelkezve, több mint 1000 fáklyával vonulnak végig a viking harcosok városon.
A rendezvény központi eleme az a viking hajó, amit a felvonulás során végighúznak a városon, majd a “viking harcosok” égő fáklyákat dobnak a gályára, ez a fesztivál leglátványosabb része. Miután a hatalmas lángokba borult hajó elégett, mulatság következik, a tömeg késő hajnalig viking-énekekkel és természetesen új sörrel múlatja az időt. Napjainkra érdekes keveréke alakult ki a skót és a viking elemeknek, így a viking harcosok mellett a skót szoknyás emberek ugyan úgy részei a fesztiválnak. Többek között ezért is fontos kulturális összekötő ez az ünnepség a Shetland-szigetek lakói és az északi rokon népek között.

Loki, a tűzisten:

Loki, (vagy Loke, vitatott jelentése: „befejező”) a skandináv mitológia alakja, germán tűzisten, gonosz tréfacsináló. A vészt hozó és mindennek végét okozó tűznek istene, egyáltalában a vész démona, az istenek és emberek minden bajának okozója. Ő az okozója Baldr halálának is. Az ázok a gonoszságáért üldözőbe veszik, ő lazac alakjában próbál elrejtőzni, de Thor hálójában fennakad. Elfogják és saját fiának (Narfi) beleivel három éles kőhöz kötözik. Szkádi, az óriásnő, egy mérgeskígyót helyez a feje fölé, hogy annak mérge Loki szemébe csepegjen, büntetésképpen azért, mert ő okozta Thjazi (Szkádi apja) halálát.

Hűséges felesége, Sigyn mellette marad és egy tálba fogja fel a kígyó csepegő mérgét. Csak amikor ki kellett ürítse a megtelt tálat, akkor csepegett a méreg Lokira, aki úgy rángatózott a fájdalomtól, hogy földrengést okozott. Loki csak a Ragnarök előtt szabadul ki.

 
A germán-kelta mitológiában ő a ravasz, ármányos isten. Óriások leszármazottja, az Odinnal kötött vérszerződésnek köszönhetően lehett mégis isten. Külön utakon jár, gyakran szembefordul a többi istennel. Az ő nevéhez fűződik a világ pusztulása, amikor gyermekeivel és a tűzdémonokkal elpusztítja az isteneket és mindent lángba borít.

Ősi mesterség

Az "északi grog" időben jóval megelőzte a vikingeket. A skandináv harcosok és papnők több ezer éves sírjainak mélyén megtalált ősi ital maradványaiból korábban részben már sikerült rekonstruálni a vikingek ősapjait jobb kedvre derítő nedűt, amelynek modernkori "másolata" mára az Egyesült Államok legtöbb italboltjában elérhetővé vált.

"Az ember azt gondolná, hogy az eme különféle összetevőkből álló alkoholos ital igencsak megviselhette a gyomrot, azonban ez koránt sincs így" - mondta Patrick McGovern, a Pennsylvaniai Egyetem biomolekuláris régésze, a tanulmány vezetője a LiveSciencenek. "Megfelelő mennyiségben, az arányokat tartva igazán finom ízt eredményez" - tette hozzá. Az amerikai kutató az észak-európai szomjoltó összetevőinek feltárását évtizedekkel ezelőtt kezdte meg, amikor dán és svéd múzeumokban tárolt agyagedényeken kereste az ital nyomait. Az 1990-es évek közepére odáig fejlődött az analizáló technika, hogy képes volt a kémiai maradványok elemzésére.

McGovern és munkatársai most a legmodernebb eszközökkel is megvizsgálták a maradványokat. Négy - két dán és két svéd - helyszínről származó leletet vettek újra górcső alá, amelyek közül a legrégebbi i. e. 1500-ból való, s egy, a mai Dániához tartozó területen elföldelt harcos mellé temetett korsóból származik. A másik három mintát a boroknál használt ún. szűrőcsészékből vették. Közülük az egyik egy olyan sírból való, amelyben négy nő aludta örök álmát, s az egyik 30 év körüli elhunyt kezében szorongatta a szűrőt.

A sörfőzés mestersége mintegy tízezer évvel ezelőttre nyúlik vissza, s a kutatások szerint őseink igencsak kreatívnak bizonyultak az alkoholos italok elkészítésénél. Az észak-európai ivóedények pollentartamának tanulmányozása arra utalt, hogy az ősi skandinávok főként méz alapú bort és különféle alkoholos söröket fogyasztottak. Azonban a pontos összetevők sokáig nem voltak ismertek. A görögök és rómaiak által írt szövegek megemlítették az északiak italait, de nem méltatták sokra azokat, egyikük a vízben elrothadt árpához hasonlította a skandináv nedűket.

Az amerikai kutatók azonban felülírták az antik civilizáció mestereinek állításait. Úgy vélik, az "északi grog" néven emlegetett skandináv szomjoltó igen bonyolult főzet volt, amelyben méz, áfonya és a Skandináviában sok helyen megtalálható vörös áfonya is helyet kapott. Az ital alapja búza, rozs és árpa volt, de nem feledkezhetünk meg a Dél-Európából importált borról, mint hozzávalóról sem, amelyet fűszerekkel és gyógynövényekkel - úgy mint cickafark, boróka és nyírgyanta - bolondítottak meg. A déli borért cserébe egyébként borostyánt adtak.

Túlvilági útravaló

Az előbb említett legrégebbi, mintegy 3500 éves mintát egy férfi harcos melletti korsóban találták meg. A korábban benne található ital az elemzések szerint nagy mennyiségű mézet tartalmazott, így a kutatók szerint az elhunyt egy minőségi mézbort kaphatott túlvilági utazására. A harcos a sírjában talált fegyverek sokszínűsége miatt valószínűleg magas társadalmi státuszú volt, s mivel a méz is ritkaságnak számított, a mézbort is főként az elit fogyaszthatta.

McGovern segítségével tavaly októberben a Dogfish Head sörgyártó vállalat újraalkotta az "északi grogot", amelyben búza, áfonya, méz és különféle gyógynövények is voltak. Az egyetlen különbség a modern és az ősi változat között, hogy az előbbibe a mai sörgyártás egyik legfőbb alapanyagát, a komlót is belekeverték, amelyet egyébként az 1500-as évekig nem használtak Európában.

A Dogfish Head grogja, a Kvasir a skandináv mitológia legravaszabb istenéről kapta a nevét. A mítosz szerint egy nagy háború utáni béketárgyaláson a korábbi háborús felek körbeültek, s a kör közepére egy edényt tettek, amibe köpködni lehetett. Az istenek ebből a nyálkeverékből formálták meg magát Kvasirt. A főhőst később meggyilkolta két törpe, akik a vérét mézzel keverték össze, így alkotva meg a mézsört.

A kutatók szerint a grog íze - a vörös áfonyának köszönhetően - savanykás volt, leginkább a belga lambichoz hasonlítható. Ma több lehetőség áll azok előtt, akik a bronzkori észak italkülönlegességeit szeretnék megízlelni. Nynäshamns Ångbryggeri svéd sörgyár a grog egy másik verziójával, a Arketyp márkával jött ki az elmúlt években, amely mára bármely svéd állami boltban megtalálható. A Svédországhoz tartozó Gotland szigetén a helyiek készítettek egy alkoholos frissítőt árpa, méz, boróka és gyógynövények keverékéből, s úgy tartják, ez a keverék áll legközelebb őseik grogjához.

Északon a szalma kecske ugyanolyan elmaradhatatlan része a karácsonynak, mint nálunk a bejgli.
Azonban a karácsonyi kecske országonként mást jelent. Finnországban gonosz lény, aki el akarja vinni a karácsonyi ajándékokat, ezzel szemben Svédországban éppen a karácsonyi ajándékokat őrzi.

A hagyományok szerint a karácsonyi kecske, a Yule Goat/Julbock, az utolsó betakarított szalmából készül, és a megújulást és a termékenységet szimbolizálja, akárcsak a fenyőfa szalmadíszei. A Julbock régebbi szimbólum, mint Szent Miklós alakja. Thor, a legnagyobb “skandináv isten” szekerét ugyanis kecskék húzták.



Óriási szalma kecskével és annak évenkénti felgyújtásával szerzett hírnevet Gävle. A svéd városban 1966 óta minden évben advent első hétvégéjén egy óriási szalmakecskét állítanak fel. Ez a gävle-i kecske. Bár a kecske felgyújtása büntetendő cselekmény és mindenféle technikával (rendőrség, webkamera és egyebek) megpróbálják védeni, igen gyakran lángra kap.

A finn Joulupukki, azaz a piros kabátos, fehér szakállas, rénszarvasszánon közlekedő karácsonyapó neve szó szerinti fordításban ugyancsak karácsonyi kecske (joulu=karácsony, pukki=(bak)kecske). Ahhoz pedig nem kell nagy fantázia, hogy Karácsonyapó és Thor égi közlekedése közötti párhuzam feltűnjön.



Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy a skandináv karácsonyi ünnepnek a kecske az egyik szimbóluma. A magyar néphagyományokban szintén ismert a kecskealakoskodás és a kecskemaszk az egyik legnépszerűbb, az év során többször előkerül (lakodalom vagy disznótor alkalmával, Luca-napkor), azonban a karácsonyhoz nem kapcsolódik.

A tradicionális svéd karácsonyi kecskét is kezelésbe vették a sokszor dicsért skandináv designerek. A Rotor – svenskt hantverk gyártja, Birgitta Swahn, Magnus Forthmeiier és Pia O. Björklund a designer. Készült gyertyatartó, virágcserép, de még kecskemotívummal díszített mikuláscsizma is, hogy még bizarrabb legyen a multikulti.

1. A vikingek skandináv származású, óészaki nyelvet beszélő kereskedők, hajósok és harcosok voltak, akik a 8. század vége és a 11. század között indultak portyáikra és hódító hadjárataikra.

2. A vikingek hosszúhajóikkal keresztül-kasul bejárták Európát: végigrabolták Észak- és Nyugat-Európát, eljutottak Észak-Afrikáig, a Közel-Keletig, illetve Közép-Ázsiáig, elfoglalták Izlandot, felfedezték és gyarmatosították Grönlandot, valamint egy rövid időre letelepedtek Észak-Amerikában is.

3. A vikingek hajóútjaikon egy olyan speciális napiránytű segítségével navigálhattak, amely napnyugta után is mutatta az utat a nyílt óceánon átkelőknek.

4. A viking temetési szertartásokat gyakran kísérte emberáldozat, a rabszolgákat például gazdáik mellé temették. A temetési hajót azonban nem feltétlenül gyújtották fel, sőt volt olyan viking hajó, amit eleve sírnak építettek (hajósír).

5. Tévhit, hogy a vikingek szarvas sisakot hordtak volna. A viking harcosok népszerű ábrázolásmódja a 19. századi festészet nyomán vált elterjedtté.

6. A vikingek nagyon adtak a külsejükre és fontos volt nekik a higiénia: számos viking sírból kerültek elő csipeszek, fésűk, borotválásra használt kések és állatcsontokból, illetve agancsokból faragott fültisztítók. Köztudott, hogy a vikingek hetente legalább egyszer megfürödtek.

7. Sok viking a rabszolga-kereskedelemből gazdagodott meg. A hajósok az angolszász, kelta és szláv területeken ejtettek foglyokat, akiket aztán európai és közel-keleti rabszolgapiacokon adtak el.

8. A nők a korban egyedülálló jogokkal rendelkeztek: a szebbik nem tagjai - ha nem voltak szolgasorban - örökölhettek, válást kezdeményezhettek és visszakérhették a hozományukat.

9. A vikingek a sítalpakat nemcsak a közlekedéshez használták, rekreációs célból is gyakran síeltek. A skandináv mitológiában szereplő istent, Ullt síléceken vagy hótalpakon közlekedve ábrázolták.

10. A viking férfiak gyakran szőkítették a hajukat és szakállukat. A viking szépségideált magas lúgtartalmú szappannal érték el, ami nem mellesleg a tetű ellen is védelmet nyújtott.